A lelkigyakorlatról általában


Ahogyan a hegytetőn rálátás nyílik a tájra, úgy a lelkigyakorlatok is segítenek rálátni életünkre. Felmerülhet a kétely: szabad-e kivonulni, „semmit tenni”, „lábat lógatni”? Nem luxus ez? Ha egy kutatócsoport visszavonul, zárkózott csöndjében – sokak életét érintő – életmentő felfedezések születhetnek, (ld. a szentek életében is a visszavonulást). Magam is sokszor megtapasztaltam, hogy a lelkigyakorlaton rátalálhatok erőforrásaimra, legmélyebb vágyaimra, Magára Istenre, aki felé eredendően egész lényem irányul. Betölthet az evangélium, mert a kivonulás és a csend miatt éberebb, „hallóbb és látóbb” vagyok. A gyakorlatok bevezethetnek a bennem lakó Szentháromság titkába; figyelhetek Isten hangjára a szívemben, a halk indításokra, amelyekkel a Szentlélek szólít meg. Az ima elmélyítheti önismeretemet: azt, ahogyan Isten lát és ismer/szeret engem. Nem csupán „receptet nézegetek”, hanem „táplálkozom”: „nem a sok tudás lakatja jól, és elégíti ki a lelket, hanem a dolgok belülről való érzékelése és ízlelése” (L. Szt. Ignác)

A csend ajándék, mert a csend „terében” nyer értelmet a szó; fogékonyabbá tehet mindennel és mindenkivel szemben. A csendből születő ima elmélyítheti a többi imaformát, mert segít, hogy a belém hullott ige magva jól fejlődjön, ne fojtsák el a gondok vagy a szórakozás/szórakozottság tövisei. Az emberi szónak szüksége van a csendre, hogy gyümölcsöt teremjen. A Szentlélekre – mint Vezetőre – nyitottan, kiteszem magam az Igének. Bizalommal engedem, hogy a csendben hasson rám a kinyilatkoztatott – ma is teremtő, átalakító erejű – Szó, abban a hitben, hogy  az Ige nem tér vissza gyümölcstelenül. (vö. Iz55, 10-11)


feltamadas-remenyAhogyan a hegytetőn rá- és kilátás nyílik a tájra, úgy a lelkigyakorlatok is segítenek rálátni életemre. Természet-közelben kitehetem magam a Teremtő sokatmondó hallgatásának a teremtésben, megtapasztalva, hogy Isten csendje beszédes.

A Lelki-gyakorlatok teret adnak Isten Lelkének, aki feltárja az igazságot, és gyakoroltatja is azt, hogy Igéjének befogadásával gyógyítsa kapcsolatrendszeremet, rendezze életemet.

A lelkigyakorlat meg- és kihív az EGÉSZ-ség (fizikai, pszichés, spirituális dimenzióim gyógyulásának, harmóniájának) irányába az igényes pihenés, a környezet adta friss levegő és természetjárás, az önismeretben való elmélyülés, a liturgia, az Élet Kenyerének, az Evangéliumnak a befogadása és átalakító ereje, a „szentek tudománya”, az imádság, az igehirdetés, a tanítás, a kiscsoportos beszélgetés és a személyes kísérés által.

Felmerülhet a kétely bennem és környezetemben: szabad-e el- és kivonulni, „semmit tenni”, „lógatni a lábam”? Nem luxus ez? Nem „Nap-lopás?” Nem önzés ez a magamnak engedélyezett jótétemény? Ha egy kutatócsoport visszavonul, zárkózott csöndjében – sokak életét érintő – életmentő felfedezések születhetnek, (ld. a szentek életében a visszavonulást pl. sivatagba, barlangba).

Egy szívem van: ezzel kapcsolódok Istenhez, az emberekhez és önmagamhoz. „…amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40b) – ez az „egy” olykor én is lehetek… velem is azonosul Jézus. A lelkigyakorlat átformálódásra, megtérésre hív. Minden szent munkánál előbbre való a szeretetkapcsolat Istennel, aki a „maradandó gyümölcsök” megérleléséhez a „Benne maradást” kéri. Ha Jézusnak létszükséglet, hogy imádkozzon, akkor bizonnyal nekem is az. Akit valóban szeretek, arra – Nemes Ödön SJ szerint – időt, energiát és anyagit fordítok.


A lelkigyakorlaton

  • rátalálhatok erőforrásaimra, legmélyebb vágyaimra, Magára Istenre, aki felé eredendően egész lényem irányul
  • betölthet az evangélium, mert a kivonulás és a csend miatt éberebb, „hallóbb és látóbb” vagyok
  • a gyakorlatok bevezetnek a bennem lakó szentháromságos Isten titkába
  • figyelek Isten hangjára a szívemben, a halk indításokra, amelyekkel a Szentlélek szólít meg
  • az ima elmélyíti önismeretemet: azt, ahogyan Isten lát és ismer/szeret engem
  • megkeresem a fókuszt, amelyen át belém árad Isten ismerete rólam, ill. amely Isten felé irányítja vágyakozásomat
  • a Szentlélek a főszereplő, én – a lelkigyakorlatozó – a második, a kísérő pedig a harmadik
  • leszállhat a – teremtmények javait kolduló – „koldus” a kincses ládájáról (benne az Istentől kapott javak, elsősorban maga a Szentlélek), amelyen szomorúan üldögélt, kinyithatja azt, és számba veheti kincseit
  • rábízhatom magam Isten cselekvésére, ahelyett, hogy csupán önerőmre támaszkodva erőlködnék, tudva, hogy Isten a „fővállalkozó”, mindig Ő a kezdeményező, én csak válaszolhatok
  • az Atya belevon engem az Ő „szüntelenül munkálkodásába”
  • nem receptet nézegetek, hanem táplálkozom: „nem a sok tudás lakatja jól, és elégíti ki a lelket, hanem a dolgok belülről való érzékelése és ízlelése” (L. Szt. Ignác)
  • Hol van Isten? Hol nincs? Az ember kivonulása, exodusa saját önmagába fordult énjéből a tágasságra csakis Isten Lelke által történhet. Túllépni önmagán, át az isteni TE-be, – ezt tapasztalta meg Ignác, mint mondta, „mindenek feletti boldogságként” (Willi Lambert SJ)
  • Isten szavait nem egyszerűen „lenyelem”, hanem beveszem, megrágom, ízlelem, magamévá teszem. Ebben az ismétlés is segít.
  • A gyakorlás reményből fakadó tett. Aki gyakorol, tudja, hogy van ideje, szüksége van az időre, élhet az idővel. A gyakorlás során megmutatkoznak korlátaink és lehetőségeink. Isten kegyelme és az ember együttműködése egy lélegzetvétellel történik. Ahogy a földműves szánt, vet, boronál, azután bízik a vetőmag termőképességében, a szélben, a napban, az esőben. Az nyitja meg az emberi szívet a tágasságra, ha a hatalmas Istenre tekint, aki „túlcsorduló mértékkel” ad (Lk6, 38). Az elvárások akadályoznak a kapcsolatban. Az őszinte vágyódás viszont Isten és ember találkozásának helye. (Willi Lambert SJ)
  • Nem kell mindig akcióban lennem, hogy Isten megdicsőüljön! Időnként fontosabb Isten Országában, hogy valamit elengedjek, mint hogy valamit megragadjak
  • Anselm Grün OSB szerint a cél nem a konkrét gondok megoldása, hanem az új fogékonyság Isten szeretete iránt, mely ,,a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5).

A csend

– ajándék, mert

  • a csend „terében” nyer értelmet a szó
  • fogékonyabbá tesz mindennel és mindenkivel szemben
  • a belőle születő mély ima elmélyíti a többi imaformát
  • „a szeretet mindenekelőtt a csendben való figyelem.” (Antoine de Saint-Exupéry)
  • csak csendet teremtve támadhatnak eredeti gondolataim és fejlődhetek önálló, szabad egyéniséggé
  • a csend segít, hogy a belém hullott ige magva jól fejlődjön, ne fojtsák el a gondok vagy a szórakozás/szórakozottság tövisei
  • az emberi szónak szüksége van a csendre, hogy gyümölcsöt teremjen
  • a csend egész lényemet képes kinyitni Isten felé
  • a csend, a hallgatás az elengedés művészete, hogy felfedezzem magamban létem alapját: Istent
  • a figyelem mélyülését, a jelenlétet és az Istennel való találkozást szolgálja, és segíti a többi lelkigyakorlatozó egyéni útjának tiszteletben tartását is.