Ahogyan a hegytetőn rá- és kilátás nyílik a tájra, úgy a lelkigyakorlatok is segítenek rálátni életemre. Felmerülhet a kétely bennem és környezetemben: el- és kivonulásom nem „semmittevés” vagy „láblógatás”? Nem önző luxus vagy „Nap-lopás?” Ha egy kutatócsoport visszavonul, zárkózott csöndjében – sokak életét érintő – életmentő felfedezések születhetnek (ld. szentek).
Egy szívem van: ezzel kapcsolódok Istenhez, az emberekhez és önmagamhoz. „…amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40b) – ez az „egy” olykor én is lehetek… velem is azonosul Jézus. A lelkigyakorlat megtérésre, átformálódásra hív. Minden munkánál előbbre való a kapcsolat Istennel, aki a „maradandó gyümölcsök” megérleléséhez a „Benne maradást” kéri. Ha Jézusnak létszükséglet, hogy imádkozzon, akkor bizonnyal nekem is az. Akit szeretek, arra (Nemes Ödön SJ szerint) időt, energiát és anyagit fordítok.
A lelkigyakorlaton (Willi Lambert SJ gondolatait is felhasználva)
- a Lélekben gyakorlatozom: különböző gyakorlatok teret adnak Isten Lelkének, aki feltárja az igazságot, és gyakoroltatja is azt, hogy Igéjének befogadásával gyógyítsa kapcsolatrendszeremet, rendezze életemet; A gyakorlás reményből fakadó tett. Aki gyakorol, tudja, hogy van ideje, szüksége van az időre, élhet az idővel. A gyakorlás során megmutatkoznak korlátaink és lehetőségeink. Isten kegyelme és az ember együttműködése egy lélegzetvétellel történik. Ahogy a földműves szánt, vet, boronál, azután bízik a vetőmag termőképességében, a szélben, a napban, az esőben. Az nyitja meg az emberi szívet a tágasságra, ha a hatalmas Istenre tekint, aki „túlcsorduló mértékkel” ad (Lk 6, 38). Az elvárások akadályoznak a kapcsolatban. Az őszinte vágyódás viszont Isten és ember találkozásának helye;
- az Atya bevon közösségébe: szentháromságos titkába, „szüntelenül munkálkodásába”;
- rátalálhatok erőforrásaimra, legmélyebb vágyaimra, Magára Istenre, aki felé eredendően egész lényem irányul
- figyelhetek Isten hangjára, a Szentlélek szólításaira az Igében, a közösségben, a teremtés szépségében, a szívemben;
- elmélyülhet ember- és önismeretem: rátalálva a fókuszra, ahogyan Isten lát és ismer/szeret;
- a Szentlélek a főszereplő, „fővállalkozó”, mindig Ő a kezdeményező, én, a lelkigyakorlatozó mint második szereplő, mindig csak válaszolhatok; a lelki kísérő pedig a harmadik a folyamatban;
- leszállhat a – teremtmények javait kolduló – „koldus” a kincses ládájáról (benne az Istentől kapott javak, elsősorban maga a Szentlélek), amelyen szomorúan üldögélt, kinyithatja azt, és számba veheti kincseit, hogy egyre inkább azokból éljen;
- nem csupán „receptet nézegetek”, hanem „főzök", sőt "táplálkozom”. Isten szavait nem egyszerűen „lenyelem”, hanem beveszem, megrágom, ízlelem, magamévá teszem; ebben az ismétlés is segít: „Nem a sok tudás lakatja jól, és elégíti ki a lelket, hanem a dolgok belülről való érzékelése és ízlelése” (L. Szt. Ignác);
- túlléphetek önmagamon, át az isteni TE-be: az ember kivonulása, exodusa saját önmagába fordult énjéből a tágasságra csakis Isten Lelke által történhet. Hol van Isten? – Hol nincs?!
- Nem kell mindig akcióban lennem, hogy Isten megdicsőüljön! Időnként fontosabb Isten Országában, hogy valamit elengedjek, mint hogy valamit megragadjak;
- a cél nem a konkrét gondok megoldása, hanem az új fogékonyság Isten szeretete iránt, mely ,,a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5; vö. Anselm Grün OSB);
-
meg- és kihívást kapok az EGÉSZ-ség (fizikai, pszichés, spirituális dimenzióim gyógyulásának, harmóniájának) irányába
- a liturgia,
- az Élet Kenyerének, az Evangéliumnak a befogadása és átalakító ereje,
- a „szentek tudománya”, az imádság,
- az igehirdetés,
- a tanítás,
- az igényes pihenés,
- a környezet adta friss levegő és természetjárás,
- az ember- és önismeretben való elmélyülés,
- a kiscsoportos beszélgetés
- és a személyes kísérés által.
A csend – ajándék, mert
- a csend „terében” nyer értelmet a szó
- fogékonyabbá tesz a kinyilatkoztatott – ma is teremtő, átalakító erejű – Szó iránt: az Ige nem tér vissza gyümölcstelenül (vö. Iz55, 10-11).
- segít, hogy a belém hullott ige magva jól fejlődjön, ne fojtsák el a gondok vagy a szórakozás/szórakozottság tövisei
- a figyelem mélyülését, a jelenlétet és az Istennel való találkozást szolgálja
- „a szeretet mindenekelőtt a csendben való figyelem.” (A. Saint-Exupéry)
- a csend egész lényemet képes kinyitni Isten felé
- betölthet az evangélium, mert a kivonulás és a csend miatt éberebb, „hallóbb és látóbb” vagyok
- a csend a hallgatás, az elengedés művészete, hogy felfedezzem magamban létem alapját: Istent
- természet-közelben kitehetem magam a Teremtő sokatmondó hallgatásának a teremtésben, megtapasztalva, hogy Isten csendje beszédes
- a belőle születő mély ima elmélyíti a többi imaformát
- csak csendet teremtve támadhatnak eredeti gondolataim, és fejlődhetek önálló, szabad egyéniséggé
- segíti a többi lelkigyakorlatozó egyéni útjának tiszteletben tartását is.